Szabó Magda Debrecen szülötte, több írását is áthatja a szülőhelye iránti mély szeretet, az ősök iránti tisztelet. Az Ókút című regénye amolyan önéletrajzi mű, hiszen a kisgyerekként Debrecenben élő Dolnát varázsolja elénk, felelevenítve a gyermeki emlékeket.
Debrecen szimbóluma a Nagytemplom, a város közepén álló hatalamas református templom, mely a “kálvinista Róma” székhelye. Nekünk, mándoki reformátusoknak is fontos szimbólum ez, ahová ritkán, de eljutottunk életünk során.
Most meséljen az írónő az ő Nagytemplomáról.
Fotó: ERIC FEFERBERG/AFP/Getty Images
A város, s hitem szerint a világ szíve is a Nagytemplom volt.
A Nagytemplomot akkorának képzeltm, hogy méreteit nem tudtam reális mértékegységek szerint meghatározni. Mikor gúlát láttam képen, s mellette a dimenzió érzékeltetésére embert, a Nagytemplomot gondoltam gúlanagyságúnak. Sárga homloka háromszögbe futott össze, tornyainak szeme, szája volt, éppúgy néztek a tornyai, miny az emberarok, soha nem láttam később sem lélegzően ennyire eleven épületet. A toronyban harangok laktak, ha megszólaltak, apám-anyám megállt, a kongás irányába bámult, megnevezte, hogy melyik harang szólt, hogy mit néztek ilyenkor, mire figyeltek, nem tudtam rájönni egészen odáig, míg el nem veszítettem őket, s magamat nem kaptam rajta, hogy ugyanazzal a mozdulattal emelem a fejemet és bámulok a harangszó nyomába, mint egykor ők. A Nagytemplom magát az eget tartotta a csillagain, anyám, aki a Kismester, azaz Bethlen utcán nőtt fel, a Füvészkertbe ment férjhez, mindig köszönt is neki. “Kezicsókolom Nagytemplom” – mondta anyám, ha elmentünk a Nagytemplom mellett, ezen sosem csodálkoztam, mert bár erről nem esett szó, valahogy tüstént megériztem a Nagytemplom összefoglaló, szimbólikus jelentőségét, hogy az épület önmagán kívül egyben mindazokat is jelenti, akiket anyám valamikor szeretett, gyermekkora, ifjúsága tanúit, akikkel együtt egykor az árnyékában járt.